Bogányi Tibor, Liszt Ferenc-díjas karmester | Fotó: Szami

Az alkotópárosnak – Bogányi Tibor Liszt-díjas karmesternek és Zászkaliczky Ágnes festőművésznek –, ez a második összeművészeti alkotása, 2018-ban a Carmina Burana feltehetően úttörő volt e téren a világon. A zenét ezúttal a Győri Filharmonikus Zenekar, a mozgásművészetet a Budapest Táncszínház képviseli, a koreográfus Zachár Lóránd, a jelmeztervező Bati Nikoletta.

Kiemelkedő szerepet szántak a Kimera Production látványtervezésének, a 75 perces alkotás során végül a Négy évszak összeolvad a tánccal és a 3D-s multimédiás előadással, amihez egy ledfalra vetíthető filmanimációt dolgoztak ki. A produkciót először augusztus 16-án mutatták be a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, Győrben október 21-én az Audi Arénában debütál, mielőtt nemzetközi turnéra indul.

Hogy sikerült a premier?

B. T.  Mindig őrületesen nagy élmény és izgalom, amikor egy új produkciót először dirigálok, nem könnyű objektíven megítélni, de már hetekkel korábban teltház volt, utána pedig percekig zengett a vastaps. Úgy érezzük, beváltja a hozzá fűzött reményeket.

Kaptak bírálatot is a közönség vagy a szakma részéről?

B. T. Sok szakmai visszajelzés még nem érkezhetett, mert hetekkel ezelőtt, ráadásul nyáron mutattuk be. Talán a produkció után nyolcvan százalékot tett ki a pozitív vélemények és húszat az olyan – mindig megszokott – kritikák aránya, hogy milyen ráncfelvarrásokat tudna még valaki elképzelni. Elöljáróban hozzá kell tennem, hogy a Magic of Vivaldit beltérre rendeztük, és reményeink szerint az általunk várt legoptimálisabb hatást a világ operaházaiban fogja elérni.

F. G. Valóban így van, és ennek a rá váró evolúciónak volt szerves része a premier, amiért nagyon hálásak vagyunk a szabadtéri színház meghívásának, mert ők az alkotást nem ismerve, Ágnes és Tibor munkásságában bízva adtak teret a produkciónak. 

A győri Arénában hogyan fog érvényesülni a darab?

F. G. Izgalmas helyszín, mert hajaz a Margit-szigetre, mégis zárt teret nyújt, és befogadóképességét tekintve nagy hangversenytermekkel egyenrangú. A teljes nézőtér négyezres, de  keresztirányú, így az egészen oldalra eső helyeket egyelőre nem kínáljuk. Egy kétszerötszáz-háromezer fős közönséggel stabilan számolunk, és jól fogynak a jegyek.

B. T. Valamennyi előadás helyszínén gondoskodni fogunk arról, hogy a tánc mindenhonnan jól látható legyen, mert szervesen a zenéhez tartozik, a nézők így válnak részesévé a Vivaldival létrejött interakcióknak. Azt is tudjuk, hogy akik a Margit-szigeten  hátul ültek, azok nem láthatták jól a táncot, de majd a nagy koncerttermekben nyolc kamerával és kivetítővel tudjuk az eseményeket közvetíteni a távolabb ülő nézők számára.

F. G. A győri Audi Arénában erre nem lesz szükség, mert a nézőtér elhelyezkedése miatt a hátul ülők is jól látják majd a táncot.

Alakul már a nemzetközi turné, vannak meghívások?

F. G. Elindultak a tárgyalások, gőzerővel megkezdődött a nemzetközi promóció. Konkrét helyszínekről verbálisan volt szó, mert ahhoz, hogy egy meghívás ténylegesen realizálódhasson, szükség volt a premierre: hogy megmutathassuk, mit hozunk. A Magic of Vivaldit egészen biztosan el fogjuk vinni a világ távolabbi helyeire is.

A szakmai kapcsolat már megvolt a zenekar és Bogányi Tibor között, de a produkcióban hogy találták meg egymást?

F. G.  Ott kezdem, hogy a múlt év végén vagy idén kezdtünk komolyan dolgozni a produkción, de körülbelül egy évvel korábban beszéltük erről a Tiborral először, amikor beugrott vezényelni Rajna Martin helyett. Említette az Ágnessel közös elképzelését, és eléggé meglepte, amikor azt mondtam, hogy „Persze csináljuk!”, mert azért azt nem kell hangsúlyozni, hogy egy ilyen szabású produkcióhoz másra is szükség van a szakmai tudáson túl. Még vissza is kérdezett, hogy „nem hülyéskedek-e”, aztán egy idő elteltével – mivel még mindig „nem hülyéskedtem” – láthatta, hogy komolyan gondolom. 

Annál is inkább, mert ez a produkció tökéletesen összecseng a mi innovációs törekvéseinkkel, amik már korábban elkezdődtek. Mindig kerestük azokat a lehetőségeket, amikkel kicsit kirúghatjuk a ház oldalát, szakmailag és stratégiailag is feszegetve a határokat. Szívesen vágunk bele újdonságokba, együttműködünk társművészetekkel: a tánccal, a vizuális műfajokkal. Emiatt van az, hogy szeretnénk lassan a kulturális intézményi létükből kitörni, mert a portfólió színesítése, a több lábon állás más modellben – például cégként – rugalmasabban működne.

Elárulják a Magic of Vivaldi költségét?

F. G. Egyelőre azért nem érdemes róla beszélni, mert még nem vagyunk a végén. A bevétel eléréséhez kiadásra van szükség, mert a produkció kész, de a sales, a marketing, a brand-építés – amihez dolgozni és embereket dolgoztatni kell –, még hátra van. De természetesen belefértünk az elképzeléseinkbe, és nem okozott működési nehézségeket, pedig a költséget nem a város, hanem részben a szponzori felajánlásokból, részben az állandó támogatóknak köszönhetően mögöttünk álló Pro Orchestra Alapítvány büdzséjéből finanszíroztuk.

B. T. Ehhez annyit tennék hozzá, hogy általában egy koncert nem tud nyereséges lenni, hiába adjuk drágábban a jegyet, ezért is kap a zenei világ állami támogatást. Viszont ennél a produkciónál – merem állítani, hogy ez a trend megfordul. Az együttműködésről pedig még annyit, hogy a kitűnő Győri Filharmonikus Zenekar még engem is meg tudott lepni azzal, hogy ilyen jól játssza a barokk zenét, Homoki Gábor pedig fantasztikus szólistaként sodorta magával a csapatot.

Mert a barokk zene nehezebb a többinél?

B. T.  Inkább speciálisnak számít, mert nem „mindennapi kenyerünk”, mint a 19-20. századi zene, amit anyanyelvi szinten kell játszani. Ha valaki külön foglalkozás és felkészülés nélkül, rutinból próbálja meg a barokk zenét felépíteni, az olyan lesz, mintha egy modern festő próbálna egyik pillanatról a másikra klasszikus portrét festeni.

Azt írták, hogy ez az összművészeti produkció a „jövő zenéje”. Valóban ez a jövő, vagy még kísérlet volt?

B. T.  Semmiképpen sem kísérlet, mert már a Carmina Burana is irány volt, amit tíz évvel ezelőtt kikísérleteztünk. 

F. G. Ha úgy merül fel a kérdés, hogy a jövőben minden koncert így fog-e összeállni, arra a válasz „nem”, és azt sem tudom még megjósolni, hogy a jövő hangversenytermeiben mennyi szerepet kap majd a vizualitás. De ez már egy kiforrott tudás: nem a jövő, hanem a jelen. Mindenki érzi, hogy ma a vizualitás mindenek felett áll, a gyerek számára természetes, hogy látja is a dolgokat, nekünk pedig alkalmazkodni kell a tendenciákhoz, nem szabhatjuk meg azokat.

B. T. Ha pedig elrepülünk pár ezer kilométerre, ott már alig tartanak olyan koncertet, amin kizárólag a zene uralkodik. Ez pár év alatt változott meg teljesen. A Bécsi Filharmonikus Zenekar nemrég még tíz-tizenöt hangversenyből álló turnékat szervezett a Távol-Keletre, és ma például Kínában három koncertes turnéi vannak. Ott már nem lehet azt eladni, hogy a zenészek leülnek frakkban és csak játszanak.

Származtak konkrét nehézségek abból, hogy se a zene, se a tánc, se a látvány ne uralkodjon a többi fölött?

B. T. Ez volt természetesen a legnehezebb, mert minden alkotó a saját művét látná a színpadon, a koreográfus, a zenekar. A „vizuális” tervező is próbálja megértetni, hogy „De hát, gyerekek, ez egy film”, aminek nyilván dominálni illene. Volt, hogy a hegedűs is úgy érezte, jobb lenne, ha itt most kimehetne a színpadra, de senki nem láthatta az egészet, csak annak egy kis részletét. Az egészet mi láttuk Ágnessel, és ebből persze adódtak kisebb súrlódások, amiből a végén mindenki pozitívan inspirálódott és összhangba került a másikkal. A produkciót pedig még a premier előtti héten is javítottuk, épp a bemutatóra lett teljesen jó.

F. G. Annyi kulisszatitkot elárulunk, hogy először elkészült a zenei felvétel, annak volt egy time-kódja, amit elláttunk taktjellel. Erre adták rá a vizualitást, és erre a felvételre gyakoroltak a táncosok. A karmesternek pedig kontrollképpen ez a felvétel volt a fülében, és azonnal tudott minket instruálni, hogy fel ne gyorsuljunk túlságosan, vagy le ne maradjunk róla. Így mindig szinkronban voltunk a képpel és a tánccal.

Fontos a jövőbeli produkcióknál is, hogy az alapmű ennyire közismert legyen?

B. T. Ezeket éppen azért ismeri mindenki, mert a világ legjobb zenéi közül valók, a „Négy évszakot” nem is kifejezetten a zenészek kedvelik – ők is –, de igazán azok, akiknek nem mindennapi kenyere a zene. Bevallom, hogy diákkoromban, gyakorló zenészként nem szerettem Vivaldit, és egy piarista osztálytársam hívta fel a figyelmemet arra, hogy olyan, mint a rockzene. Ami a jövőt illeti, Ágnessel elsőként mindenképpen a legismertebb művekkel kezdtük az irányt, de én pár év alatt a Wagner-operákig szeretnék eljutni. Látom magam előtt, hogy ezzel a technikával milyen csodálatos dolgok hozhatók ki például a Lohegrinből, amint Brabant várába érkezik a fehér hattyú. Filmre van teremtve. Nagyon szeretnénk egy operagálát színre vinni, amelyben a legjobb darabokból állítunk össze összművészeti produkciót, és van egy nagyon komoly gyermekprojektünk is. A végső tervem pedig, hogy Brucknernél lyukadjunk ki, ahol már történet sincs, csak a tiszta, mágikus zene nagyságát mutathatjuk meg a vizualitás segítségével.

A jövőbeli elképzeléseiket is a Győri Filharmonikus Zenekar karolná fel?

F. G. Igen, olyan megállapodást írtunk alá – kizárólagosság nélkül –, hogy lehet az együttműködésnek folytatása.

És az felmerült, hogy a Győri Balettal dolgozzanak együtt?

F. G.  Részemről először maximálisan, de annyira az elején voltunk, hogy erről még nem egyeztettünk. Párhuzamosan kezdtük szervezni a produkciót, én a Győri Balettet szerettem volna felkérni, és éppen megállapodtam Velekei Lászlóval (a Győri Balett igazgatója – a szerk). Tőle jöttem, a Baross úton tartottam, amikor Tibor hívott, és örömmel mesélte, hogy most állapodott meg a Budapest Táncszínházzal. Ekkor én kérdeztem tőle, hogy „Hülyéskedsz?”.

B. T.  Modern táncot szerettünk volna, amire a Győri Balett tökéletesen alkalmas, viszont számunkra ideálisnak tűnt ez a kis létszám. Éppen ennyire volt szükség a produkcióhoz, nem kellett egy nagyobb együttesből hét-nyolc táncost kiemelni. Az is praktikusnak látszott, hogy a próbákat Budapesten tarthattuk, és mindehhez felkértük koreográfusnak Zachár Lórándot. 

F. G. De lesz majd olyan előadása is a Magic of Vivaldinak, aminél a Győri Balettal fogunk együttműködni. Sőt, arra is mód nyílik, hogy akár más zenekar, és teljesen másik táncegyüttes lépjen fel, mert ez a produkció alkalmas a licence-ezésre, azért is volt jelentős befektetés. Vivaldit sokan el tudják játszani, a koreográfiát is eltáncolják, a vizuális rész pedig megvásárolható.

A látványt illetően mihez ragaszkodtak? Milyennek kellett lenni Velencének?

B. T.  Autentikus Velencét szerettünk volna, minden más Ágnes művészi képzeletéből táplálkozott, őt is teljesen beszippantotta a produkció. A festészetet abbahagyta, és másfél éven keresztül a látványon dolgozott. Ennek egyik eredménye, hogy az évszakok között egy hatalmas pontossággal megjelenített, de elsüllyedt Velencét lát a közönség, amelyben két táncos játéka külön életet él az elektronikus zenére, miközben Vivaldi-betétek szűrődnek be. A víz alatt vagyunk, ezért ezek a részek fél hanggal lejjebb szólnak, és végül nyitva marad a néző számára a kérdés, hogy ez lesz-e a jövő?

F. G. Kettős felkiáltójel a darab végén, mert elsüllyedhet a kultúránk is, és a környezetünk megváltozásával elsüllyedhet a város is.

B. T. Ennek a megalkotásához a Kimera Productions munkájára volt szükség, Tóth Gergellyel és Noémivel fél éven keresztül napi szinten gyártottuk az imidzseket. A munka csak februárban indult, de úgy, hogy közben fogalmunk sem volt, hogy fog együtt működni a tánc a „vizuállal”, miközben próbáltuk a zenét is. Először csak márciusban állt össze, amikor már volt egy ledfal, és a kezdeti látványt zenével nézhettük. Végül Velence mély rétegeibe belátó animáció készült, megépült a Szent Márk tér, a rengeteg utca, és megjelent a sok egyéni meglátás. Félelmetes, óriás maszkok között járunk, a nyárban pedig egy különleges velencei kertbe jutunk, ahol a zenével összhangban vihar tombol.

Volt, amit szerettek volna, de a technika nem engedte?

B. T. Biztos volt, de inkább a fordítottja jut eszembe, mert a vizuális technika mindenre képes, ilyen volt az elsüllyedt Velence is. Egy lidércszerű világot szerettünk volna létrehozni, és a vizuális próbán Gergely bement az egérrel a víz alá. Elképedve kérdeztem: „Be lehet menni akár a víz alá?” „Persze, akár az elsüllyedt Atlantiszba is”. Még azokba a meganimált Marco Ricci festményekbe is bevisszük a nézőt, amelyek magát Vivaldit is inspirálták a Négy évszak megkomponálására.

És zavarná, ha a szakma részéről valaki azt mondaná, hogy egy koncerthez nem kell más, mint a frakkban játszó zenekar?

B. T. Ilyen hangot egyáltalán nem hallottunk. Inkább mindenki, aki zenél, arra vágyik – és talán emiatt játszanak ma olyan jól a zenekarok –, hogy még erősebben kifejezhesse magát. De a zenei keretek nem adnak lehetőséget arra, hogy még jobban és még jobban kifejezhessük a mondanivalót, ezért mindenki örül az olyan lehetőségnek, ami új perspektívát nyit, és tovább fokozhatja az élményt. Húsz éve vágyom arra, hogy mindezt, ami az én fejemben, a karmester fejében is ott van, mindenkivel láttatni tudjam. Ehhez találtam egy fantasztikus partnert, Ágnes, aki egyéves kora óta rajzol, és a képzőművészetben akarja kifejezni magát. Hatalmas potenciált látok ebben, egyébként elmondanám, hogy 1937-ben maga Carl Orff is mágikus képekben képzelte el a „Carmina Buranát”. Alexander Scriabin pedig már 1905-ben olyan szimfóniát írt, amiben minden résznél vörös posztót akasztottak a zenekar mögé. Vagyis a vizualitás iránti igény bennük is megvolt, de nekünk jutott a technikai lehetőség.