Fotó: Szami

Már az egy érdekes dolog számomra, hogy tényleg ez az a program, amire a város lakói kikapcsolódásként vágynak? A dübörgő disco zene a dodgemek körül, ami távolodva a villogó fényekkel díszített játékoktól összemosódik a színpadon hallható ZS kategóriás előadók koncertjével? Vagy a napon, sörpadokon ülve inni a hideg Sopronit, amíg a gyerek meghallgatja az Alma együttes fellépését? Mi 4 órát töltöttünk el a majális első napján, és érdekesebbnél érdekesebb arcokkal, emberi sorsokkal találkozhattunk.

Jó idő van és nincs más program

Leopárd mintás és/vagy neon színű ruhák tömege, nagy medálok, arany nyakláncok, feltűnő minták mindenhol. Nekem talán feltűnő volt egy-két kirívóbb szett, de itt az emberek javarésze nem kapja fel a fejét egy ezüst színű nadrágra vagy egy zokni-papucs kombóra. Félreértés ne essék, ez nem egy pro vagy kontra a jelenlévők kapcsán, egyszerűen csak ebben a közegben nem a másikkal vannak elfoglalva, hanem tényleg csak önmaguk jólléte van fókuszban.

Fotó: Szami

A rendezvényre egyébként már a délutáni órákban is rengetegen érkeztek, de 5-6 óra körül hirtelen megsokszorozódott a tömeg, 4-5000-en biztosan voltak. Engem az érdekelt, hogy miért? Itt vagyunk a városnak szinte a legszélén, nem épp egy értékteremtő eseményről van szó, árnyék alig, a vendéglátósoknál még csak-csak tarthatók az árak, de a játékok iszonyatosan túlárazottak (dodgem, körhinta, célba lövés- mind-mind 2000 Ft). És mégis családdal érkeztek a legtöbben. Szóval beszélgettünk, kérdeztünk és a válaszok igazán egyszerűek voltak:

„Mert jó idő van és ide lehet kijönni, ez a program van.” – hangzott az első válaszunk, amire más is rezonálni tudott: „A gyerekeknek ez az élmény, a játékok, a dodgem…mi meg élvezzük a jó időt.”. Egy úr arról beszélt, hogy bár sok rendezvényt szerveznek Győrben, szinte mind a belvárosban kap helyet. Ellátogatnak oda is, ha érdekli őket, de akik itt laknak Marcalváros II-n, azoknak nem túl kézenfekvő. Itt pedig a majális van és az augusztus 20-ai búcsú, ami szinte a május 1. pepitában. Az árakra egyébként nem olyan érzékenyek, arra jutottak a legtöbben, hogy bár nem minden olcsó, ez csak 1-2 nap az évben, és hát mégsem vonhatnak meg mindent a gyerekektől.

Fotó: Szami

Persze az ember beszélgetéseiből meghallott fél mondatok is megérnének egy külön írást, de most csak egy sokatmondó jelenetet emelnék ki: amikor a negyvenes anyuka a körülbelül 70 éves édesapjának szól hátra a céllövölde előtt „Apu, adsz kétezer-ötöt?”, és apu adja, és nem az unoka, hanem a nagy kislány vagy kis nagylány már veszi is a kezébe a kihelyezett puskát, hogy lőjön magának valami szépet.

A rendezvényt körülölelő sátrakból így látják az egészet

Napokat lehetett volna itt beszélgetni fiatalokkal, idősekkel egyaránt, hogy kinek mit ad ez az egész, de ami egy még érdekesebb oldal számomra, az az árusok nézőpontja. Nekik ez nem 1-2 nap, hanem egy életforma. De milyen az az élet, ahol akár az egész országot is bejárják, ha kell az autójukban alszanak és lavórban fürdenek, amikor pedig végre hazatérnek, egy másik állásban dolgoznak? Fárasztó. Leginkább ezt a választ kaptam.

Három teljesen különbözőnek tűnő árust kérdeztem, hogy hogyan lehet ezt az egészet energiával bírni és megéri-e egyáltalán, az viszont mindannyiukban közös volt, hogy a pénzre szükség van, ha innen nézzük megérni csinálni.

Egy 65 éves hölgy és férje még a szüleitől vette át a „business-t”, közel 30 éve dolgoznak benne, felneveltek 4 gyereket, de ők már nem akarják ezt csinálni. Meg is értik, nem erőltetik rájuk, mert sokszor embert próbáló egész nap a porban ülni, szezonban heti 3-4 napot távol lenni, és amikor hazaérnek, akkor sincs megállás. Menni kell dolgozniuk (az árusítás, inkább csak másodállásnak mondható), és ha a munkaidő letelt, akkor kezdődhet a sátor letisztítása, a kocsi rendberakása és minden egyéb előkészület a következő rendezvényre. Ez a házaspár játékokat árul, „kell a gyerekeknek a vásárfia”, de egyre kevesebb szülő akarja megvenni a portékájukat. Pedig mindig adtak a minőségre, nem gagyi játékokat vesznek, mesélte a hölgy, majd odaterelődött a beszélgetésünk, hogy mennyire éri ez meg? Azt mondta, nagyobb eseményeken könnyebben kijön a helypénz, és aztán keresnek is rajta, csinálják is, amíg bírják, csak ugye ott a másik oldal: a fárasztó utazások, a nyári forróság vagy épp a decemberi szezonban a dermesztő hideg. Mégis úgy érzik, nehéz lenne abbahagyni.

Míg a játékárus az én gyerekkori emlékeimben is egy fix eleme az ilyesfajta eseményeknek, ahogyan a lufis stand is, meglepő volt számomra, hogy néhány kézműves termékeket áruló kisvállalkozó is kitelepült.Ha bennetek is felmerült már valaha a kérdés, hogy vajon meg tud-e ezekből a vásárokból élni az, aki a kézzel készített ékszereit, dekorációt vagy épp mézeskalácsait árulja, most elmondom a választ: nem igazán. A hölgy, akinél érdeklődtem elmesélte, hogy ápolónő főállásban, de szenvedélye a kézműveskedés, az alkotás, és így tud az utóbbinak teret adni úgy, hogy a megélhetése is biztosítva legyen. A nehéz, hogy a különböző rendezvények forgalma is hektikus, most például a győri majális jó érdeklődést ígér, de volt olyan eset, amikor a helypénzt sem termelte ki az eladásaival, ráadásul a pénztől eltekintve a körülmények sem mindig a legjobbak, sok helyen még mosdóról sem gondoskodnak.

Bár ebben a vállalkozásban ő csinál mindent, készíti a termékeket és árulja is őket, társasága sokszor akad, a gyerekei és a férje elkísérik, ha tudják, hogy ne legyen egyedül.

Közben én is térültem-fordultam, kipróbáltam a cseles szabályokra alapozó célba dobást, és már a megnyert plüsscápás kulcstartómmal a kezemben kérdeztem az itt dolgozó fiút, hogy hogyan került ide. Azt mondta csupán 22 éves, 4 éve egy barátján keresztül kezdett bele, de már most érzi, hogy ezt nem lehet sokáig bírni. Eleinte mindig ment a csapattal, az ország számos pontján megfordultak, de most már csak hétvégéken csatlakozik. Fárasztó, hogy akiknek ő is dolgozik sok-sok játékot üzemeltetnek, és ilyenkor ezeket mind maguk kell, hogy összerakják, kipakolják és a tényleges bevételt hozó munka még csak ezután jön. A fizetés mellett amiért megéri ez az egész az a társaság, de még így is arra jutott, hogy nem lehet ezt hosszú távon csinálni.

Neki persze valamelyest könnyű, nem erre húzott fel egy egész életet.