Divat volt vasárnap gramofont vinni a Mosoni-Dunára / Fotó: Régi Győr

Megvan még valakinek az az emlék, amikor Lagzi Lajcsi és a Dáridó lépett fel a Dunakapu téren? Egy vízparti rendezvénnyel már 2000-ben sem kockáztatott a város, a tér természetesen tömve volt, ahogy mindig, amikor a győriek birtokba vehették a folyópartokat. Ez újra és újra bebizonyosodik, a ’90-es évek végén feltámasztott víziszínpadnál, legutóbb a lampionos felvonuláson mutatta meg magát ez az elemi igény. Szüleink és nagyszüleink korában sok minden már jól működött.

A gramofon-slágerekben is szereplő „vadevezős” szó egy korszakot jelképezett, pedig igen hétköznapi a jelentése. Annyit tesz, hogy valaki imád evezni, de nem tagja klubnak és egyesületnek. A ’20-as évekig csupán szórványosan akadtak a műfajnak képviselői, de akkor divat lett, a ’30-as évekre pedig nagyot robbant. A vadevezősök új és új garázsokat, kikötőket, javítóműhelyeket építettek 1930-ra, és ezzel egy időben persze a sportélet is újra fellendült a győri folyókon, akár a békeidőkben. Szervezte az evezősversenyeket a Mihálkovics Tivadar által 1877-ben alapított Radó téri Győri Csónakázó Egylet és a Torna Egylet a későbbi Regattában.

Háromezer győri vízi jármű

Nyáron, délután 6 óra körül életre keltek a kikötők és klubházak. Egy óra múlva pedig már elképesztő látványt nyújtottak a folyók, aki lenézett este 7-kor a révfalui hídról, annak úgy tűnt, elkelne egy forgalmi rendőr a folyók találkozásához.

Ugyanis 7 év alatt több mint négyszeresére nőtt az evezős csónakok száma Győrben: 1925-ben 467-et, 1932-ben már 1965 darab sport- vagy halászcsónakot tartottak nyilván. Plusz ott voltak az evezősök mellett a motoros járművek is, vagyis a Győri Hírlap 1936. május 16-i cikke szerint 3000 vízi járműből állt a győri park. Ez akkor azt jelentette, hogy tízszer több volt a csónak, mint az autó.

Ismerték is egymást jól a hobbievezősök. Az újság is népszerűsítette a félnapos és egynapos programokat. Félnapos kirándulás volt például: ebéd után a Püspökvár csillámló oldalától indulni, és a délutánt a Szúnyog-szigeten tölteni, ahol enni-inni lehetett. Más a Rábcán küzdötte fel magát az abdai hídhoz, este meg kellemesen elfáradva visszacsoroghatott. Egész napos programok is voltak: a Szúnyog-sziget vonalától felsétált az ember az egybefüggő füzes sétányon Újfalura, esetleg megmártózott a Csóka-szigetnél Újfalu és Zámoly között, aztán irány csónakkal Zámoly.

Ez pedig életre keltette a vízparti vendéglőket

A sétahajók szintén e fénykorban indultak, egy-két évvel a pestiek után, mert korábban ott is csak annyi volt a küldetésük, hogy az embert parttól partig vigyék. Az első motoros sétahajójárat – az Avaria – 1929 júliusában siklott ki gramofonnal a fedélzetén Rába-parti kikötőjéből, a Radó csúcsával szemben, a Zechmeister utca mellett. Nyáron délutántól késő estig járt minden órában. A vízi élet fellendülésével pedig egyszerre felépültek a legvidámabb vendéglők.

A nagyszüleink kedvenc szabadstrandjánál, a már megszűnt Varga-kőnél 1930-ban nyílt a Piller. A Varga-kőnek hívott fal egy darabja egyébként még most is ott áll kicsit összefirkálva a fák dzsungelében a Hédervári út mellett, a mai Holtág partján. Öt évvel a Piller indulása után a Rábán 1935-ben nyitotta meg a ma is meglévő vendéglőt Kovalter Gyula, aki az épület melletti elterülő szabadstrandocska népszerűségére alapozott. Ez a szakasz egyébként az általunk ismert „Kovalter” strandtól 300 méterrel közelebb volt a vendéglőhöz, jóval kisebb is volt. De a név innen ered, a ’30-as évekből, mert nagyszüleink számára azonnal a közbeszéd része lett, hogy „Találkozunk a Kovalternál”. Az alapító fia, ifj. Kovalter Gyula 2020-ban, 95 évesen hunyt el,

És visszatérve: még ugyanebben az évben, 1935-ben vette meg a püspökségtől az Újfalui-szigetet Hajnal Kolos, hogy létrehozza a „Köss ki” csárdát. A kereskedő és kávémester egyes források szerint 4500, de más forrás szerint 7000 pengőért lett az 1 kilométer hosszú, mosoni-dunai Szúnyog-sziget tulajdonosa, és a vendéglő a vadevezősök kedvencévé vált.

1962-es halálát követően Hajnal Kolos lányai állami engedéllyel felparcellázták a szigetet és elkezdett kialakulni a ma ismert Szúnyog-sziget belső szerkezete, erről később még részletesebben is olvashattok.

A korszak egy sajátos járműve: a vízibusz

A ’60-as évek elején, amikor még javában járható volt az 1965-ben lezárt fahíd a mai Jedlik híd helyén, e híd alatt naponta többször is elsiklott egy ma is létező, ismerős hajó, amit ekkor kereszteltek át „Tomajból” „Rábává”.

A hajógyárban született jármű élete első éveiben a Gellért tér és Újpest között szolgált. Aztán – többek között néhai Ottó Lajos jóvoltából – Győr vízibusza lett 1961-ben, és sokan a révfalui hídról csodálták a május elsejei felvonuláson, ahogy a lampionokkal feldíszített hajót ünnepélyesen újrakeresztelik – a „Rába” névre. Fedélzetéről tűzijáték ragyogott fel, hajóvezetője Banga György, kormányosa Ferenczi Gábor volt.

A vízibuszra a Dunakapu téri kikötőjénél vehettek jegyet az utasok, pénztár is állt itt, és többek között a kapitány felesége, Ottó Lajosné árulta a jegyet vasárnaponként. A 2011-ben elhunyt kapitány gönyűiként még emlékezett 1961-ben arra, hogy a háború előtt rendszeresen közlekedett a hajó Gönyű és Győr között, ezért is járta ki a Mahartnál, hogy Győrbe hozhassa az 1957-es gyártású, 150 fős hajót.

A vízibusz az első héten körülbelül 3000 utast szállított, utána az IBUSZ-szal szervezték a kirándulásokat, de napi menetrendje szerint munkanapokon délután 3-kor, 5-kor és 7-kor hajóztak le a kirándulók a Dunáig, és hétvégén délelőtt 10-kor is indul járat Vénekre és vissza. Két hónap múlva beiktatták Vének felé Győrszentiván község – hiszen csak 1970-ben lett Győr része – közkedvelt strandját is, majd egy héten háromszor távolabbi utakat szerveztek a győrieknek. Néha gönyűi halvacsorára vitték az üzemi dolgozókat, de volt, hogy elhajóztak egészen az esztergomi bazilikáig, vagy csak Révfaluból a Szúnyog-szigetig, át a fahíd alatt.

Igaz, a vízibusz rövid királyságának gyorsan leáldozott, nem járt naponta menetrend szerint, az 1962-es szezon után a Mahart Balatonra szállította. Bár állítólag egy-egy kirándulócsoport hiányolta, igazság szerint már a második évben megcsappant a népszerűsége és luxusnak minősült, hogy egy akkor két és fél millió forintba kerülő hajó a nyár egy részét díszként töltse a győri kikötőben. A közönség pedig ahelyett, hogy kihasználta volna, inkább nosztalgiája tárgyává tette, és már a ’70-es, ’80-as évek kedvelt társasági témája volt – az újság is gyakran cikkezett róla –, hogy mikor lesz ismét vízibusz és  sétahajójárat.

Egyébként pedig az emlékek hajója nem tűnt el. Pár kattintás és már elő is tudjuk varázsolni a győri vízibuszt, amit 1991-ben átépítettek, attól kezdve „Szentesként”, majd „Brigantinként” úszott. 2008-tól 2021-ig a gemenci rezervátumban a gyereknapi programok közkedvelt eleme volt, majd egy felvidéki cég vette meg. Nézzék csak meg, ott van új színben, „LX-DÁSA” néven.

És megint sétahajóznak vele hétvégente, büszkén szeli a Bodrog habjait és állítólag lágyabban siklik, ha felhangzik a vele egy idős sláger: „Mondd, mért lógjunk a villamoson, ha bőven van hely a vízibuszon?”