Mácsik Zoltánné | Fotó: Laczó Balázs

Az első eset 2015-ben, a második 2018-ban történt, a vád szerint a férfi Győr melletti ingatlanán. A büntetőper első tárgyalását még 2021 júniusában tartotta a Győri Törvényszék, 2025-ben született az elsőfokú ítélet.

A most már jogerősen is elítélt É. Imre 20 éven át vállalkozóként dolgozott Ausztriában, ám mivel rosszul gazdálkodott, nem tudta kifizetni a felhalmozott tartozásait. Amikor a munkavégzéshez kotrógépre volt szüksége, megkérte régi ismerősét (első áldozatát, Orlik Vilmost), aki alkalmanként az üzlettársa is volt, hogy egy bécsi áruházban béreljen ki számára egyet. Miután az illető 2015. június 2-án kibérelte a gépet, É. Imre munkamegbeszélés ürügyével a birtokában lévő, Ikrényhez közeli, de hivatalosan Abdához tartozó ingatlanra csalta. Itt ismeretlen módon megölte, holttestét pedig elrejtette.

Ezután É. Imre folytatta vállalkozói tevékenységét, és ennek során közel 12 ezer euró tartozást halmozott fel az egyik alvállalkozójától (második áldozatától, Mácsik Zoltántól), aki villanyszerelőként dolgozott neki. É. a tartozás rendezésére hivatkozva csalta az ingatlanára második áldozatát 2018-ban, majd miután végzett vele, az ő holttestét is elrejtette.

A Győri Törvényszék elsőfokú ítéletében többszörös emberölés miatt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte a városban villanyszerelő-gyilkosként elhíresült É. Imrét, aki legkorábban 40 év múlva bocsátható feltételesen szabadlábra, ezen felül pedig 14,5 millió forint bűnügyi költség megfizetésére is kötelezték. Az ítélet ellen a vádlott és védője fellebbeztek, É. Imre végig tagadott, ekkor is, azt hangoztatta: nem fogadja el ezt, „mert nem történt bűncselekmény.” Az életfogytiglani ítélet jogerős.

Mire számított ma reggel Győr felé jövet, elítélik, felmentik a férje gyilkosát vagy ismét hatályon kívül helyezik az elsőfokú ítéletet?

Azt semmiképpen nem tudtam elképzelni, hogy ebből felmentés legyen, kizártnak tartottam, és az igazságszolgáltatás szégyene lett volna. Egyetlen dologtól féltem csak, hogy az elmúlt kilenc évben annyi minden aljasságot elkövetett már, ezért olyan csavarra számítottam, amire nem tudok lelkileg felkészülni. 

És mi ment végbe önben az ítélet kimondásának pillanatában?

Egy rendkívül fájdalmas érzés volt, mert megéltük és újra átéltük az elmúlt egy órában mindazt a sok aljasságot, amiket a bíró ismertetett, és amit ez alatt a kilenc év alatt el kellett, hogy tűrjünk. Kettősséget éreztem, mert a másik oldalról ott a tudat, hogy ezt soha többé nem kell eltűrnünk, és hogy ez a kilenc év nem volt hiábavaló. Hogy többé már nem jöhet elő azzal, hogy a Mácsik Zoltán itt él vagy ott él, hogy „Afrikában van”, és hogy számára a játéknak vége. Számunkra sajnos nem. Mert ott a tudat, hogy nem tudjuk a férjemet eltemetni. Ez borzasztóan fáj, és azt hiszem, hogy a gyilkosságokért kapott negyven év után kellene csak jönnie az újabb negyven évnek, amit a holttest meggyalázásáért, a kegyeletsértésért érdemelne. Mert kilenc évig tartott, hogy eljutottunk a jogerős ítéletig, de ez a tudat az egész hátralévő életünket végigkíséri.

Könnyebb lesz úgy gyászolni, hogy őt elítélték?

Igen, könnyebb, de nemcsak jogilag, hanem azért, mert amíg nem volt jogerősen kimondva, hogy az én férjem nincs életben, addig még csak azt sem tudtuk mondani, hogy én például özvegy vagyok-e.

Amikor a helyszíni tárgyaláson voltunk kint az ő ingatlanán, ahol megölte a férjemet, azt mondtuk, hogy ez olyan volt, mintha a temetésén lettünk volna, mert ez volt az utolsó útja: az ő élete ott ért véget, az ő szíve ott dobbant utoljára.

Megkérdezhetem, hogy hol szokták leróni a kegyeletet, például halottak napján?

Ahogyan most is fogjuk, a férjem, Zoli szüleinek sírjához szoktunk kimenni és ott helyezünk el egy sírdíszt, mécsest. De hát közben pontosan tudjuk, hogy nem ott nyugszik. Ezért van a lakásban is egy kegyhely, ott mindig gyújtunk gyertyát, mert a szívünkben ott él.

Reménykedik abban, hogy megtudják, hol nyugszik?

Persze, bízzunk abban, hogy egy pszichopata életében is eljöhet a pillanat, amikor nincs tovább, és elmondja valakinek a titkát! De nagyon kevés reményt fűzök ehhez. Egyetlen egy dolog lenne a megoldás, mert azt tudom, hogy nincs halálbüntetés, de az ilyen esetekre bevezetném az igazságszérum-injekciót.

Öt éve volt az első bírósági tárgyalás, azóta minden alkalommal eljött a családjával. Melyik volt a legnehezebb pillanat?

Amikor a férjemet gyalázta – az mindig nagyon nehéz volt.

És hogyan viszonyult volna hozzá akkor, ha a jogerős ítélet után – ha már minden mindegy számára – mégis felállt volna és elmondja az áldozatok helyét?

Tisztelném őt érte. Részemről egyébként a megbocsátás már megtörtént. De azért történt meg, mert én nem szeretnék haraggal és fájdalommal a férjem gyilkosához kötődni. Emiatt az érzést elengedtem, az életem és az egészségem fontosabb ennél.